Az 1942. augusztus 21-től 1943. február 2-ig dúló sztálingrádi csatát számos dokumentum- és történelmi film feldolgozta már. Ahány nemzet nyúlt már a témához, annyi értelemzése és megközelítése születik. A filmtörténetet öregbíti már a város ostromát feldolgozó, széles körben ismert amerikai alkotás (Ellenség a kapuknál, 2001.), valódi szovjet klasszikus (A sztálingrádi csata, 1946.), a csata ötvenedik évfordulójára forgatott német mű (Sztálingrád, 1993.), továbbá a hetvenedik évfordulón született orosz-német koprodukció (Sztálingrád, 2013.). Nem csak a téma interpretációja, hanem a filmes nyelvezet is széles skálát mutat az alkotó nemzet, a mű születési éve és a megcélzott közönség függvényében. Az azonosságok és különbségek bemutatására leginkább a két "évfordulós" film az 1993-as Sztálingrád, valamint a húsz évvel később forgatott, azonos című alkotás alkalmas.
Az 1993-ban bemutatott, Joseph Vilsmaier által rendezett film és a 2013-ban mozikba került Fjodor Bondarcsuk-film középpontjában is egy kis szakasznyi katona áll. Mindkét rendező a saját nemzete megpróbáltatásait vitte vászonra. Szembetűnő közös elem, hogy a vásznon a szereplők csak közösen tudnak létezni, az individuum háttérbe szorításával a közös cél eggyé kovácsolja a származási, társadalmi és világnézeti különbségek ellenére egy szakaszban harcoló katonákat. A filmekben óriási jelentőséggel bírnak a személyes tragédiák, azok bemutatása azonban egészen más módszerekkel kivitelezett.
Vilsmaier nem sietve, nagy alapossággal tárja fel katonái belső vívódásait, egymás közti konfliktusait, a háborúhoz való viszonyukat és a személyes tragédiákat. A gondosan kidolgozott karakterek egy-egy archetípust testesítenek meg.
A Thomas Kretschmann által megformált Hans von Witzland hadnagy az örök igazságkereső, aki minden körülmények között megmarad hazafinak, ismeri a tisztességet és ezt másoktól is megköveteli a legáldatlanabb körülmények között is. Witzland hadnagy a zsarnokság ellen küzd, karaktere mintha a königgratzi csatából csöppent volna Sztálingrádba, egy régi vágású, tiszti családból származó, poroszos nevelésben részesülő fiatal férfi. Megjelennek a frontvonalak alaptípusai, a zárkózott, de atyáskodó veterán, a gyermeki naivitással hívő, majd csalódó fiatal baka, a sorkatonái megbecsülését végül kivívó népszerűtlen tiszt.
Fjodor Bondarcsuk alkotása egészen más módszerekhez folyamodik a karakterek felépítését illetően. Az árnyalt jellemábrázolás helyett a rendező a sűrű dialógusokból építi fel szereplőit. Veszélyes eszközhöz nyúl, amikor egy narrátort is segítségül hív a történetvezetéshez. A filmekben általában a forgatókönyvíró és a dramaturg hiányosságait hivatott leplezni az elbeszélő hang alkalmazása, hogy valamiféle szerkezetet, vázat, kohéziót adjon a szétesni készülő jelenetek összességének.
Ritkán fordul elő, hogy a narráció, mint filmes eszköz, magasabb szintre emeli a történetmesélést, és valóban intim kapcsolatot épít fel a néző és a történet között, amikor nem pótol, hanem hozzáad. Terrence Malick 1998-as második világháborús filmje, talán a valaha volt legszebben fényképezett történet, Az Őrület határán, mint pacifista kiáltvány kiváló példája a narráció felhasználásának.
Szerencsére a mérnöki tudatossággal felépített orosz film nem esik ebbe a hibába, egyszerűen csak vállaltan blockbuster eszközökhöz nyúlt a stáb, ez a képi világon, a párbeszédek mélységén, a tanulság didaktikus megfogalmazásán is érződik - de az összhatás mindenképpen koherens. Kár, hogy Bondarcsuk hősein nem érződik a szovjet katonák meggyötörtsége, a filmben megjelenő személyes tragédiák nem különböznek jellegükben, mert nem húzódik mögöttük szofisztikáltan megfogalmazott és kidolgozott tartalom. Mindegyik ugyanazon érzés felébresztésére hivatott a nézőben, ami a szovjet katonák által vállalat heroikus küzdelem tisztelete.
Attól függetlenül, hogy mindkét film Sztálingrádban játszódik, a helyszínek megválasztása nagyban különbözik. Vilsmaier katonái a napfényes, meleg Olaszországból érkeznek a sötét, kies és mindenekelőtt hideg Sztálingrádba, a kontraszt hatására a néző is pokrócba bugyolálja magát. Kifejezetten élethűen elevenednek meg a szemek előtt a szétbombázott sztálingrádi utcák, a csatornákban hullákat sodró víz mentén dúló harcok, és a túlzsúfolt, sebesülteket ellátó gyengélkedők. Az orosz tél a film nem is olyan láthatatlan főszereplője. A német katonák büntető zászlóaljban eltöltött napjai során a város mentén végzett műveletekről és azok körülményeiről is tudomást szerez a néző. Csontig hatoló hidegben, kietlen, zord tájakon, étlen-szomjan végzik az aknák hatástalanítását, majd küzdenek meg a szovjet páncélosokkal. Az 1993-ban bemutatott film a helyszíneket tekintve mozgalmas és izgalmas egyben, ami állandó, az a növekvő elkeseredettség, reményvesztettség, no meg az életet az emberből kiszipolyozó mínuszok.
A tér Bondarcsuk alkotásában kis túlzással leszűkül egy lakóházra. A néző közel sem kap annyi impulzust, mint Vilsmaier Sztálingrádjában, ugyanakkor ez kiváló eszköz az utcáról utcára, épületről épületre és emeletről emeltre zajló, gyakran kézitusába hajló csata bemutatására. A beszűkült tér klausztrofób hatása kiválóan átélhetővé teszi a sztálingrádi csata meghatározó alapérzését, hogy nincs hová menekülni, a városból élve vagy a német, vagy a szovjet jut ki. Az "és" kötőszónak a történelem itt nem osztott szerepet.
A katonák minden erejüket mozgósítva harcolnak a tér túloldalán beásott németek ellen, ebben a harcban pedig döntő jelentőség jut a lakóhelyéhez, a szétlőtt szovjet lakóházhoz ragaszkodó, civil nőnek, Kátyának. Hány Kátya is lehetett a megannyi Sztálingrádban Európa-szerte! Benne testesül meg a gyönyörű, ártatlan, szeplőtlen Oroszország, a szülőföld, akire rátört az idegen. Kátya szimbolizálja a Nagy Honvédő Háború és egyben Sztálingrád, ma Volgográd jelképét, a Hív a szülőföld szobor nőalakját. A csata hetvenedik évfordulóján bemutatott filmben a másik fontos nőalak a Janina Sztugyilina által alakított Mása. Míg Kátya a tisztaságot jelképezni, úgy Mása a bűnnel párosítható - egy német tisztbe lesz szerelmes és próbál vele megszökni. Az 1993-as filmben Irina, a fiatal, szovjet nő a legfontosabb nőalak, aki bár a másik oldalon áll, ugyanúgy megszenvedi a háború minden szörnyűségét, mint a német katonák. Nincs jelentősége a szerelmi szálnak, sokkal inkább a sztálingrádi csata borzalmai és a megtört szereplők kiútkeresésén van a hangsúly.
Közös pont mindkét alkotásban a főszereplők halála. Vilsmaier Sztálingrádjában a film végeztével a német katonák szinte vágyják a halált, menekülésük a frontvonalról sikertelen, a Sztálingrád melletti mezőn lövik meg őket, majd fagynak halálra. Az 1993-ban bemutatott alkotás kiválóan bemutatja a háborús veteránok történeteiben visszatérő jelleggel hangoztatott, más élethelyzetekben azonos mélységben nem megélhető bajtársiasságot. Árnyalt képet kapunk az egyszeri német sorkatona tragédiájáról, sokdimenziós értelmezéssel gazdagodik az a leegyszerűsítő általánosítás, miszerint minden német katona náci, s mint ilyen, sorsát megérdemelte. Vilsmaier emlékezetes módon, puritán filmes eszközökkel, nem a néző helyett megfogalmazva vezet rá minket a felismerésre, a katonák - harcoljanak bármely oldalon is - elsősorban emberek, érző lények, akik személyes tragédiáját tankönyveken keresztül, hadműveleti térképekből, vezérkari jelentésekből nem lehet megismerni.
A nézőre is zubbonyt és rohamsisakot kell húznia a rendezőnek, méghozzá németet, hogy megértsük bizonyos fájdalmak egyetemességét: a sorkatonáét, az anyáét.
A háború borzalmai, nélkülözés fájdalma, a gyengédség hiánya, mérhetetlen szomorúság és kilátástalanság hatja át a filmet, történelmileg hű köntösben és kiváló képi világgal. A film erkölcsi védőbeszéd a második világháború német katonai áldozatai mellett, a nagy világégést követő német társadalmak kollektív bűnösség- és bűntudatával dacoló, az általánosító megbélyegzést tagadó, de a bűnöket nem relativizáló szembenézése Németországnak önnön magával. Igazi klasszikus.
Bondarcsuk filmjének végén hősi halált halnak a szovjet katonák, magukat feláldozva a győzelem érdekében. Egyedül Kátya éli túl a végső csapást, talán jelképes módon a diadalt szimbolizálva. A 2013-ban bemutatott alkotást számos szuperlassítás, CGI technológiával alkotott jelenet tarkítja, egy háborús körülmények közé tett akciófilm, amely megfelel a XXI. század technikai igényeinek. Vállaltan blockbusternek készült, nem érzelmekre ható műalkotásnak. Annak viszont kiváló, különösen akkor, ha már unjuk, hogy az Egyesül Államok kisajátította magának a szirupos-hazafias filmes kategóriát. Végre nem a sok csillagos zászló leng lassítva a kék égen, hanem az egy csillagos. Szerencsére csak 131 percig.
