Jó eséllyel már minden olyan ember találkozott George Floyd nevével, akit újságok, televízió vagy éppen okostelefonok vesznek körül. Lassan másfél hónapja annak, hogy május 25-én Minneapolisban Derek Chauvin fehér bőrű rendőrtiszt majdnem 8 percig térdelt az afroamerikai George Floyd-on rendőri intézkedés közben, a halálát okozva ezzel. Soha nem látott indulatokat gerjesztett az Egyesült Államokban, majd a világ más tájain is Floyd halála. Tüntetések százai kezdődtek meg országszerte, megjelent a Black Lives Matter mozgalom, Minneapolis pedig valódi háborús csatatérré vált. Hetekkel a sajnálatos eset után nyilvánosságra hozták a Chauvin testkamerája által rögzített szöveg leiratát, nem valószínű, hogy ezután bármit is csillapodna a tüntetők haragja.
George Floyd fulladás által okozott halála után nem túlzás kijelenteni, hogy a tüntetőkben és ellentüntetőkben gerjedt harag hosszú ideje példa nélküli az USA történelmében. Az afroamerikaiak ellen irányuló rendőri túlkapás ellen hangjukat felemelők számos olyan esetet hoztak fel, melyek kapcsán felvételek bizonyítják, jogtalanul léptek fel túlzottan erőszakosan, s az esetekből számos súlyos sérülés, esetlegesen halál következett. Az ellentüntetők azon a véleményen vannak, hogy a rend őrei jogosan jártak el minden szituációban, hiszen javarészt olyan emberek ellen intézkedtek, akik korábban már büntetve voltak különféle okok miatt.
Mindkét oldalt meg lehet érteni: azt az oldalt is, mely teljességgel elvesztette bizalmát a rendfenntartókkal kapcsolatban és nem akarja magát kiszolgáltatottnak érezni egy speciális jogokkal felruházott rendőrrel szemben, csak azért mert afroamerikai. Azt az oldalt is, amely úgy vélekedik, nem lehet válogatni bőrszín szerint egy intézkedés során, ha az illető okot ad rá, a speciális jogokkal élni kell, sőt mi több, az adott szituációban borzasztóan nehéz dolga van egy járőrnek a helyzet mérlegelését illetően.
Semmi sem magyarázza azt a fajta káoszt és az erőszak hihetetlen mértékű térnyerését, mely Floyd halála után következett be. Tüntetők és ellentüntetők feszültek egymásnak, nem csak verbálisan, de fizikailag is. A zavargások farvizén fosztogatások kezdődtek, üzleteket raboltak ki, autókat gyújtottak fel. A rendőrökön csapódott le Chauvin és három társának tette, számos egyenruhást megvertek, többjükre rálőttek. Az ellentüntetők egy része is az erőszakhoz nyúlt: autókkal hajtottak a több alkalommal csak békésen tüntető tömegbe. A mai napig kevéssé csillapította a kedélyeket, hogy Chauvint és intézkedő társait eljárás alá vonták, leszereltették a rendőrségtől. Az esettől több ezer kilométerre felmerül az emberben a kérdés, még ha egy olyan érzékeny témáról is van szó, mint a rasszizmus, valóban az erőszak lenne a megoldás Floyd halála után? George Floyd halála iskolapéldája a mondásnak, mi szerint „erőszak erőszakot szül”.
Fekete, fehér
Floyd halála tragédia, amihez megbocsáthatatlan rendőri túlkapás vezetett. Ugyanilyen vehemenciával hajtotta volna végre Chauvin az intézkedést, ha egy vitathatatlanul erős fizikumú, de fehér bőrű gyanúsítottal szemben jár el? Feltehetően nem. Az amerikai fegyveres testületek konzervatív intézményi hagyományai, az állomány soraiban - az esetek többségében csak rejtve jelen lévő - rasszizmus, a félreértelmezett rendőrségi kiskáté, a rendőri logikára alapozott sajátos jogértelmezés (úgymint rendőrként jogom van az akadémián tanított kényszerítő eszköz alkalmazására), az arányosság elvének figyelmen kívül hagyása, no meg Chavin jelleme vezetett egy ártatlan ember halálához. Azokkal a demagóg megközelítésekkel most ne is foglalkozzunk, melyek az áldozat büntetett előéletrére vonatkoznak. Bárminemű, még a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben foganatosított rendőri intézkedések sem vezethet halálhoz. Hogy egy törvényes bírósági eljárás keretében hozott halálos ítéletet hogyan ítélünk meg, az már egy másik írás tárgya.
Ha szélesítjük a horizontot, látható, Floyd halála egy létező, mélyen gyökerező alapprobléma nélkül nem indukálhatott volna ilyen széles körben kiterjedt tiltakozásokat. Nem véletlen, hogy amikor fehér bőrű áldozatokat szed a rendőri brutalitás, nem kezdődnek zavargások.
Az amerikai középosztály belső feszültségeit egy hasonlóan tragikus eset nem katalizált volna, igaz minden társadalmi osztálynak megvannak a saját félelmei. A viszonylagos kényelemben élő, létbiztonságában nem fenyegetett fehér bőrű lakosság elborzad, de nem kiált rendszerszintű problémákat, nem lát faji gyökerű tendenciákat egy ártatlanul lelőtt ember hírére - szemben a társadalom afroamerikai részével.
Még ha be is bizonyítható, hogy statisztikailag a feketebőrű lakosság nem esik nagyobb hányadban áldozatul a rendőrségnek (ezt a tagmondatot még leírni is szörnyű) más etnikumoknál, bizonyosra vehető, hogy Missuri és Alabama, de még New York város Upper East Side-on kívül eső része is faji természetű narratívával reagál egy feketebőrűvel szembeni, halálhoz vezető hatósági intézkedésre.
Az Egyesül Államok vonatkozásában rendszerint felvetett faktorok - vagyoni egyenlőtlenség szülte frusztráció, történelmi hagyományok, a rabszolgatartás óta görgetett sérelmek, a társadalom szerkezetében kódolt és továbböröklődő egyenlőtlenségek okozzák a feketebőrű lakosság eltérő reakcióját és percepcióját.
Tabuk és szobrok dőlnek
Súlyos morális kérdéseket vetettek fel a tüntetések-zavargások a későbbiekben is. Eleinte még csak az Egyesült Államokban, majd más országokban is, javarészt az Egyesült Királyságban szobordöntési akciókba kezdtek a legradikálisabb tüntetők, akik hódítók, felfedezők szobrait szerették volna eltűntetni a közterekről. A legnagyobb ellenszenvet az amerikai rabszolgatartás megtestesítője, a polgárháború egyik legismertebb hőse, Robert Lee tábornoknak állított emlékművek váltották ki, de szorosan követte Lee-t Kolumbusz Kristóf, Oliver Cromwell vagy éppen Sir Francis Drake. Lee tábornok esetében még elfogadható lehet egy radikális Black Lives Matter hívő magyarázata a szobordöntés kapcsán, még ha Lee bizonyítottan ellenezte is a rabszolgatartást. Az amerikai kontinens felfedezése idején, bő 500 évvel ezelőtt még jelentősen más volt a világról és annak diverzitásáról alkotott képe az emberiségnek - így talán az elmúlt öt évszázadban végbement társadalmi, tudományos, kulturális és civilizációs fejlődés eredményeit élvezve demagógnak hat erkölcsi magaslaton ülve Kolumbuszt elítélni egy kontinens felfedezéséért, aminek meghódítását, leigázását ezáltal lehetővé tette.
Azok a feketebőrű közéleti szereplők, akik a mainstreamből kilépve és az elvárásoktól eltávolodva Floyd halálát nem a rasszizmusra vezették vissza, hamar a figyelem középpontjában találták magukat - így történt ez a népszerű amerikai rapperrel, Lil Wayne-nel is. A neoliberális média láthatóan nem is tudott mit kezdeni azzal, hogy nem várt helyről hívták fel a figyelmet a fekete bőrűek által fekete bőrűek ellen elkövetett élet elleni bűncselekmények kirívóan magas statisztikai adataira - jelezve, álságos Floyd halálát faji motivációkkal magyarázni, párhuzamosan megfeledkezve a rendőri túlkapásoknál jóval több áldozatot szedő, feketebőrűek körében elkövetett erőszakról.
Bubba Wallace, a Nascar egyetlen feketebőrű pilótája júniusban a nem túl izgalmas pályavezetésű Talladega Superspeedway-n, a versenyautójának helyet adó garázsában egy akasztófakötelet szimbolizáló hurkot talált. Késlekedés nélkül az egész sportág egyöntetűen beállt Wallace mögé, tette ezt legjobb hiszemben eljárva. Amikor az FBI nyomozása megállapította, hogy a hurok már legalább egy éve ott lógott az ominózus garázsban, nem sok sajtótermék hívta fel a figyelmet, hogy a felfokozott társadalmi hangulat, a média és közösségi oldalak által generált felhajtóerő, továbbá az emberölési ügy sokrétű és szabad értelmezésének lefojtása könnyen realitásvesztéshez vezet - így válik a garázsajtó bezárására hivatott kötéldarab életveszélyes fenyegetéssé.
Hogyan tovább?
Akárhogyan is teltek el hosszú és eseménydús hetek, a Black Lives Matter mozgalom nem vesztett lendületéből. Nem hatottak Donald Trump szavai, aki unortodox módszert választott a zavargások megfékezésének: fenyegetőleg lépett fel az utcára vonuló tömegek ellen. Számos híresség és sportoló érezte úgy, hogy nem maradhat ki a Black Lives Matter kampányból, mára viszont kissé visszásnak tűnhet a mozgalom a „celebek” részvételével, hiszen sokan csak marketinget, imidzsnövelési esélyt látnak benne.
Nem tűnik valószínűnek, hogy kevesebbet fognak cikkezni az erőszakos összecsapásokról, mivel olajat önthet a tűzre a Derek Chauvin testkamerájának felvételéről származó hanganyag leirata. Chauvin miközben erőteljesen leszorítja a földre térdével George Floydot azt mondogatja neki, ne kiabáljon vagy beszéljen, mivel ahhoz sok levegő kell, ne pazarolja azt. Floyd egyre csak azt ismétli, hogy nem kap levegőt, majd bekövetkezik a borzalom.
Azt, hogy George Floyd halálából - a nyilvánvaló emberi tragédián túl - tanulunk-e, a jövő dönti el. Talán a hashtag-eknél, a sportpályán letérdelésnél szofisztikáltabb válaszokra, árnyaltabb problémamegközelítésre és stratégiaalkotásra lenne szükség - az állampolgárok, nomeg a törvényhozó- és végrehajtó hatalom szintjén egyaránt.
A könnyű népszerűséget hozó szófordulatoknál és közösségi médiás bejegyzéseknél sokkal embert próbálóbb feladat a társadalmi mobilitást lehetővé tevő feltételek megteremtésén fáradozni, a fegyvertartás szigorításával a rendőrjárőrök által érzékelt valós vagy vélt fenyegetettséget csökkenteni, a rendvédelmet érintő intézményi reformokat keresztülvinni vagy esetleg szemléletváltást előidézni abban, ahogy a tömegtájékoztatás egy adott problémához nyúl. Mert jelszavakat skandálni vagy posztolni könnyű, a jelszavakat konstruktív cselekvésre fordítani már jóval nehezebb. Ikonikus hősökre, mártírokra hagyományosan szüksége van az emberjogi mozgalmaknak, de már túl sokan vannak, most már jöhet a változás.
