...avagy az orosz politika és a futball összefonódásának rövid története
Nemrég röppent fel újból a hír nemzetközi sajtóban, hogy Oroszország egymaga megrendezné 2020-as futball Európa Bajnokságot, amelyet eredetileg 12 európai városban (köztük 3 meccs erejéig Budapesten) fognak megrendezni jövőre. Tekintettel arra, hogy az Orosz Labdarúgó Szövetség már év elejétől nyíltan lobbizik azért, hogy a 2021-re elhalasztott tornán ne csak Szentpéterváron legyenek mérkőzések, még nem zárható ki teljesen a fenti forgatókönyv. Érveik között szerepel, hogy az ország sikeresen abszolválta a 2014-es Szocsi téli olimpia és a két évvel ezelőtti futball világbajnokság megszervezését. De hogyan jutott el az orosz medve idáig, hogy 10 éven belül rendezője legyen a világ négy legnézettebb sporteseményényei közül háromnak is? Egyáltalán, milyen hasznot remél az orosz politika vezetés ezeknek a méregdrága eseményeknek a lebonyolításától? Hogyan és milyen érdekből kifolyólag jelentek meg az oligarchák a sportban? Írásomban ezekre a kérdésekre is keresem a választ.
A sport, mint identitásképző eszköz és egyfajta soft power
Közhely, de igaz: minden sportra fordított forrás, befektetés is, amely többszörösen megtérül. Minél többen sportolnak, annál egészségesebb a társadalom, annál nagyobb mértékben csökkenthetők az egészségügyi kiadások és annál pozitívabbak a versenyképességi- és a foglalkoztatási mutatók is. A kiemelkedő sporteredmények nagyban hozzájárulnak a nemzeti önbecsülés erősítéséhez, ami erősíti a társadalmi kohéziót. A sport óriási szerepet tölt be a közösségformálásban, a nemzettudat fejlesztésében. Ugyanakkor a helyi csapatok, versenyzők eredményei révén erősödik a lokálpatriotizmus.
A sport üzleti funkciója sem elhanyagolható, számos országban egyre nagyobb szeletét képezi a sportgazdaság az állami bevételeknek. Az multinacionális vállalatoknak is megéri befektetni a sportágazatba, ugyanis a sportesemények, a sportklubok és maguk a sportolók kiváló reklámhordozó felületek. A futball mellett az olimpiai játékok és az atlétikai világbajnokságok reklám ereje is dollár milliárdokban fejezhető ki. Mindezek miatt minden állam, lehetőségeihez képest, a finanszírozás révén, ellenőrzése alatt is akarja tartani a területet.
Nincs ez másképp Oroszországban sem. Bár voltak botrányok a téli olimpia és a világbajnokság szervezésre fordított összegek megugrása miatt, mindezek másodlagosak a vezetésnek számára a garantált bel- és külföldi presztízsnövekedés miatt. Putyin elnöknek a világesemények megrendezése nagyszerű lehetőség arra, hogy a rendszere a szebbik arcát mutassa a világnak, otthon pedig tovább erősítse a táborát. Azonban a rendezés gazdasági haszna már nem ilyen egyértelmű. Ugyanis a sport- és kiszolgáló létesítmények építése során óriási összegek vándoroltak Putyin barátainak bankszámlájára, megugrott a korrupció.
Viszont a szegénységben élő orosz emberek ebből azt látják, hogy az egyre erősödő országnak nincsenek pénzügyi gondjai. A regnáló hatalomnak kitűnő lehetőség egy neves sportesemény, hogy megmutassa a kilencvenes évek zűrzavaros korszaka után, az állam visszanyerte az önérzetét és az erejét is.
De ehhez az eredményességhez tartozik az is, hogy a putyini rendszer a sportot is vasmarokkal irányítja. Továbbá az is, a rendszer kívánságára a dúsgazdag oligarchák öntik a pénzüket a futballba, a jégkorongba és az egyéb sportágakba. Nem történt más, csak némileg a kapitalizmus igényeire lett szabva az egykori szovjet sportfinanszírozás.
A futball, mint a politika szolgáló leánya a szovjet időkben
Oroszország területének kétharmada a speciális földrajzi és időjárási helyzetéből következően az év jelentős részében alkalmatlan a futballra. Ennek ellenére a sportág már a cári időktől jelen van. A játék huszadik század eleji meghonosítását, mint mindenütt a világon, az angol “vendégmunkásoknak” köszönhetik “Oroszország Anyácska” lakosai. A Szovjet Labdarúgó Szövetség 1922-ben alakult meg és nemsokára az országos bajnokság is elindult. Viszont a nemzetközi elszigeteltsége miatt, a Szovjetunió a labdarúgás vérkeringésébe csak 1946-ban kapcsolódott be. Ekkor vált a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) tagjává. Egészen addig a pártvezetés nem nagyon vette komolyan a sportágat. Állítólag, Sztálin soha nem érdeklődött a foci iránt, mindössze egy bemutató mérkőzést látott élőben, amit az Ő tiszteletére játszottak, nem máshol, mint a futball pályává avanzsált Vörös Téren. Mindez a hidegháborús versenyfutás kezdetével gyökeresen megváltozott, a sportot fel tudták használni a szocialista államok életképességének, esetleg felsőbbrendűségének igazolására. Emellett, a nemzetközi sikerek a sikerek elvonták a figyelmet a megélhetési nehézségekről, a hiánygazdaságról. Nem véletlen, hogy az ‘50-es, ‘60-as éveket évekre datálódik nemcsak a szovjet, hanem a szocialista labdarúgás fénykora. Akkoriban magyar aranycsapaton kívül, a jugoszláv, a csehszlovák, és a szovjet válogatottak dominálták nemzetközi tornák döntőit. A szbornajaként is emlegetett szovjet csapat egy kezdeti fiaskó után (1952-ben vereség a helsinki olimpián a nagy szocialista vetélytárs, Tito csapatától) számos, kiemelkedő eredményt ért el a futball tornákon. Az első, meglepetést okozó eredményt a Melbourne-i olimpiai aranyuk jelentette. Ezt követte, az 1960-ban első alkalommal kiírt Nemzetek Európa Kupája (EK, az Európa Bajnokság korabeli elnevezése) megnyerése következett. Az EK következő kiírásban második lett a szovjet csapat, a frankóista Spanyolország mögött. Érdekesség, hogy négy évvel korábban, a két ország selejtező mérkőzése elmaradt, mivel a Franco egyszerűen nem engedte szovjet földön pályára lépni a játékosait. Így a szbornaja játék nélkül jutott a franciaországi négyes döntőbe. Az 1972-es belgiumi Európa Bajnokságról szintén ezüstéremmel távoztak. Ellenben a világbajnokságokon az 1966-os negyedik hely inkább kicsúszott eredmény volt. Ennek az aranygenerációnak - élén olyan nevekkel, mint Valentyin Ivanov és Eduard Sztrelcov - az abszolút sztárja a kapusuk, Lev Jasin volt, ő eddig az egyetlen, aki ezen a poszton kiérdemelte az aranylabdát.
A Szovjetunió utolsó nagy generációja a ’80-as években mutatta meg magát világversenyeken. Ez már egy szétesőben lévő államalakulat válogatottja volt, nagyrészt az akkor domináns Dinamo Kijev játékosaira - köztük egy újabb aranylabdás, Oleg Blohinra - alapozva. Ez a kompánia 1988-ban, összehozott még egy olimpiai aranyat a szöuli és egy Európa-bajnoki ezüstöt az NSZK-beli döntőkben. Ezután megkezdődött az állam és vele együtt a futball hosszú agóniája.
Vadkeleti rablóprivatizáció és összeomlás a kilencvenes években
Ennek a sikeres korszaknak a Szovjetunió összeomlása vetett véget. A kilencvenes évek gazdasági és tőke viszonyai (államcsőd közeli helyzet, az óriási mértékű privatizáció) lebontották a sportfinanszírozás addigi rendszerét. Azáltal, hogy az állami szervek, a nagy állami társaságok és a szakszervezetek – amelyek addig a klubok addigi mecénásai voltak – visszavonultak a sportéletből, ezzel gyakorlatilag lenullázták a klubok bevételeit. A rendszerváltás után a posztszovjet térség a futball terén nemhogy nem tudott integrálódni a Nyugathoz, hanem soha nem látott mértékben leszakadt. Az anyagi létbizonytalanság miatt egyre kevesebb néző volt kíváncsi az egyre alacsonyabb színvonalú mérkőzésekre.
Ráadásul, a széteső országban felütötte a fejét az idegengyűlölet és a felszított nacionalizmus, ami a szurkolói ultrák csoportjai között termékeny táptalajra hullott. Érthetően nem vonzotta sem a szponzorokat, sem az akkor megjelenő magán televíziós csatornákat a gyenge színvonal és az egyre jobban megnyilvánuló szurkolói erőszak.
Eközben nyugat-európai klubcsapatok épp az ellenkező utat járták be. A kilencvenes évek elejére a szurkolói huliganizmust vagy teljesen visszaszorították (Németország, Hollandia), vagy legalábbis a pályák környékéről sikerült eltüntetni (Anglia) azt. A szponzoráció, a marketing tevékenységek felfutása, a televíziós jogdíjak megugrása révén a sportág hihetetlenül profitáló üzletté vált, ami hozzájárult a klubok professzionálisabb működéséhez. A legnagyobbak (úgymint a Manchester United, a Real Madrid és a Bayern München) azóta ugyanúgy működnek, mint egy multinacionális nagyvállalat. Az 1995-ben megszületett ún. Bosman-szabály bevezetésének köszönhetően az elszállt játékos fizetések és szerződtetési árak generálta versenyt az akkori legyengült helyzetükben a volt keleti blokk klubjai elbukták. A legjobb játékosaik nyugati csapatokhoz távoztak, akkor úgy tűnt, hogy a régió csapatainak ez a perifériás szerepe (ti. olcsó játékosokkal látta el a nyugati piacot) még sokáig megmarad.
Némileg ellentmondva a trendeknek az ukrán a Dinamo Kijev a ‘97 és ‘99 közötti Bajnokok Ligája évadokban kiemelkedő eredményeket ért el. Az Andrij Shevchenko és a jelenlegi ferencvárosi edző Szerhij Rebrov fémjelezte csapat például a Barcelonát is oktatta. Ekkor már látszott, hogy a nagyobb saját tőkével és a szélesebb felvevő piaccal rendelkező országok, úgymint Oroszország, Ukrajna és Lengyelország, képesek lehetnek megállni a helyüket a nemzetközi futball piacon. Szemben a kisebb tőke erővel és alacsonyabb lakosságszámmal rendelkező Romániával, Szlovákiával, Magyarországgal és kisebb részben, de Csehországgal. Már akkor is jelentős pénzforrást jelentett az 1992-ben, az UEFA által megalapított Bajnok Ligájának a csoportküzdelmeibe való bejutás. A sikeres, szocialista korszakból örökölt utánpótlási bázissal rendelkező ukrán Dinamo Kijev, a cseh Sparta és Slavia Praha és az orosz Szpartak Moszkva többször meg is ugrotta ezt feladatot. De végül ők is kénytelenek voltak megszabadulni a tehetségeiktől, így nem tudták állandósítani a helyüket az aranytojást tojó Bajnokok Ligája küzdelmeiben.
Putyini hatalomgyakorlás a sport által
Az ezredforduló során az átalakuló vezetés a sport terén is bevezetett egy következetesen végiggondolt finanszírozási és fejlesztési stratégiát. Ez az új módszer szinte kizárólag a feltőkésített állami- és magánvállalatok donorként történő bevonására épült (és épül jelenleg is). Ennek eredményeként az addig vegetatív állapotban lévő, lerohadt infrastruktúrájú sportágak az állami tőkeinjekciók révén újra prosperálni kezdtek, viszont ismét rátelepedett a sportra a politika és a politikától függő üzleti szféra. Természetesen a putyini vezetés azzal a céllal fektet be a kezdetektől óriási összegeket kiemelten a futballba és a jégkorongba, hogy felhasználta a sportot a nemzeti érzés erősítésére, az orosz állam reputációjának visszaállítására.
A futballban az első eredmények már pár éven belül meglátszódtak: új arénát kapott a CSZKA, a Szpartak és a Dinamo, de ekkor készült a Lokomotív modern követelményeknek megfelelő arénája. A temérdek pénz beáramlása a sportág színvonalában is érezhető javulást hozott. Megfordult a trend, ahelyett, hogy a legjobb orosz játékosok nyugatra szerződtek volna, egyre több (és jobb) légiós áramlott az országba. A minőségi légiósok (a teljesség igénye nélkül: a brazil Vágner Love és Hulk, az argentin Ezequiel Garay, a belga Axel Witsel, a portugál Danny) jelentősen hozzájárultak a CSZKA Moszkva 2005-ös és a Zenit Szentpétervár 2008-ban született UEFA kupa győzelméhez. Ehhez jött a válogatott minden előzetes várakozást felülmúló szereplése (bronzérem) a 2008-as Európa Bajnokságon, ami visszahelyezte a szbornaját az európai futball térképre.
A fejlődés töretlen, jelenleg az UEFA ranglistáján jelenleg a hetedik legerősebb bajnokságként tartják számon az oroszt, közvetlenül a top 5 (angol, spanyol, olasz, német és francia) bajnokság után következik. Azonban, mint azt a kínai és egyesült államokbeli, illetve kisebb részben az azeri, a kazah példák is mutatják, nem lehet csak pénzzel csodát tenni a futballban sem. Amennyiben hiányzik a működőképes koncepció és magának a sportágnak a helyi beágyazottsága, a pénz csak elfolyik. Orosz földön a fenti feltételek megvoltak és meglehetős állami hátszéllel kialakult egy olyan nemzeti tőkés réteg, amely érdekeltté lett téve a futballfinanszírozásban. Ezek az újgazdagok már-már egymásra licitálva is áldoztak a sportágra, presztízskérdéssé vált, hogy ki épít eredményesebb csapatot.
Korrupció és az orosz mágnások a futballban, “Jókor lenni jó helyen”
A fenti mondat különösen igaz volt a nagy “orosz aranyláz” idején, az állami vagyon brutális kiárusításakor. Ez volt az ún. “vaucheres privatizáció”, vagyis egy új tulajdonosi szerkezet bevezetése az állami tulajdonú cégekbe, figyelve arra, hogy az irányítás hazai kézben maradjon. Ezért társasági tulajdont privatizációs kuponok útján akarták szétosztani a lakosság között. Mivel ezek kuponok forgalomképesek volt, ahogy nálunk Magyarországon is történt a privatizációs jegyekkel, néhány élelmes kuponok felvásárlása útján, hamar eszméletlen vagyonokra tettek szert a megszerzett nagyvállalatok tulajdonjogával. Az ilyen “szerencsések” voltak többek között, Mihail Hodorkovszkij, Vlagyimir Potanyi, illetve közülük is kiemelkedő, a “Kreml keresztapja” -ként emlegetett Borisz Berezovszkij és annak pártfogoltja, egy bizonyos Roman Abramovics. Ők lettek az első oligarchák. Erre az újgazdag, technokrata rétegre jellemző volt, hogy nemcsak az üzleti életben, hanem a politika világában is sikeresen helyezkedett. Rövid úton kiegyeztek Jelcinnel és közvetlenül részt vállaltak az állam irányításában. Amikor Jelcin az alkohol problémái miatt kezdett beszámíthatatlanná válni, többen ott bábáskodtak Putyin hatalomátvételnél. Azonban Putyin különböző okok miatt sorra lecserélte az elődjétől megörökölt oligarchákat, egy hozzá hű hatalmasok csoportjára. Az állami hatóságok segítségével lezajlott elitcserét csak az addig a háttérben mozgó, és Berezovszkij táska hordójának tartott Abramovics sértetlenül átvészelte. Az új elitnek ki lett adva az ukáz, miszerint a vagyonuk egy részét fektessék be a sportba. Ők ezt örömmel meg is tették, hisz egyrészt ezzel tisztára moshatták a gazdaság szürke zónájából származó pénzösszegeket, ráadásul a reputációjukat is nagyban javíthatták. A politika és sport összefonódásának egyik manifesztációja volt Nemzeti Futballakadémia létrehozása. Az elsősorban az utánpótlásfejlesztésre fókuszáló projekt megvalósítása során az állami források mellett nagyban számoltak a magántőke részvételével. Az akadémia fővédnöke pedig nem más, mint Abramovics lett. Az üzletember közben a távol-keleti Csukcsföld kormányzója is volt, ahol szintén jelentős fejlesztési pénzeket invesztált különösen az infrastruktúrába, de a helyi sportra is áldozott. Ámde, Abramovics jól ismerte a hatalmi játszmák egyik alaptörvényét (ti. a hatalom könnyen megválik attól a szövetségestől, aki nagyon megerősödik), taktikusan megkezdte saját maga és a vagyonának Angliába történő kimenekítését. Az orosz focit azonban nem hagyta el teljesen. 2004-ben az a Szibnyefty olajipari cég, amelyben jelentős részesedés volt Ambramovicsnak, egy 54 millió dolláros támogatói szerződést kötött CSZKA Moszkvával.
Hősünk igazi nagy szenvedélye, a birodalmának ékköve a 2003-ban megvásárolt dél-londoni Chelsea lett, amire egyes számítások szerint 10 év alatt több mint 1 milliárd fontot költött. A Chelsea megvételét egyfajta eszköznek tekintette, hogy elfogadtassa magát a helyi üzleti elittel. Az angol főváros már jó ideje a kedvenc menedékhelye az emigrálni kényszerült orosz nagytőkéseknek. Többek között ide helyezte át a tevékenységi körét Abramovics egykori mentora, Berezovszkij és a baráti körébe tartozó Aliser Uszmanov. Az utóbbi, aki egyébként üzbég származású muszlim, elirigyelte a barátja sikereit a Chelsea-vel, 2007-ben 15 százalékos részesedést vásárolt magának a nagy rivális Arsenal csapatában, mintegy 150 millió font értékben, azóta 30 százalékra növelte a tulajdoni hányadát.
A szintén gazdag tradíciókkal rendelkező monacói nagyhercegség csapatát, az As Monaco-t az utóbbi években két zűrös életű orosz nagyvállalkozó is pénzelte. A kilencvenes évek végén a Dinamo Moszkva akkori tulajdonosa, a maffiaügyekbe keveredett Alekszej Fedoricsev, pár éve pedig Dmitrij Ribolovljev, aki a csapat többségi tulajdonosa is volt egészen a 2018-as letartóztatásáig. A vád itt vesztegetés és befolyással visszaélés volt.
A Gazprom befolyása az orosz és az európai fociban
Közben Oroszországban is beköszöntött a futball virágkora. A szentpétervári FK Zenitnél 2005 decemberében a Gazprom nevű gázipari óriáscég szerzett többségi tulajdont, mintegy 27.9 millió eurót letéve az asztalra.
A Gazprom ráadásul egy új, 65 ezer férőhelyes stadion felépítését is vállalta, a csapat versenyképességének a javításához szintén nem sajnálta a rubel milliárdokat, csak a felvásárlást követő két évben mintegy 100 millió eurót költött a csapat megerősítésére.
A Gazprom és a többi óriáscég mára megkerülhetetlenné vált az orosz sportfinanszírozásban Csakúgy, mint az orosz állam szerepe az ún. stratégia ágazatok (energiaipar, kőolaj- és gáz kitermelés, szénbányászat) ellenőrzésében. 2005 óta van orosz kormánynak többségi részesedése a Gazpromban, ezáltal kontrollálni tudja az állam legnagyobb energia társaságának nyereségét, ami egyben az állam bevételeinek a 40 %-át teszik ki. Azon cégek számára, akik globális jelenlétet szeretnének maguknak, a befektetés a futballba egy kihagyhatatlan lehetőség, ami rövid idő alatt busás profittal megtérül.
Valószínűleg így gondolták ezt a gázipari óriás vezetői is, amikor a kétezres évek közepén a márkájukkal be akartak törni az európai piacra. Hiába a Gazprom a világ legnagyobb földgázkitermelője, illetve a világ harmadik legnagyobb vállalata, ennek ellenére viszonylag kevesen ismerték Oroszországon kívül. Ráadásul, amikor bekerült a hírekbe, úgy hivatkoztak rá, mint az orosz érdekek külföldi kiszolgálója. Ez megváltozott miután a vállalat mezszponzora lett a német Schalke 04 csapatának. Ehhez jött a még nagyobb falat 2012-ben, ekkor vált a cég az UEFA által szervezett Bajnokok ligája és Európai szuperkupa versenykiírások egyik főszponzorává. Ezzel olyan eminens szponzori csapathoz társult be, mint Heineken, Nissan és a MasterCard. A szponzori csomag exkluzív reklámozási és megjelenési jogokat biztosít az orosz cég számára. A megállapodás financiális háttere a szakértők szerint elérte nyolc számjegyű összeget, szezononként, euróban. A Gazprom vezetőinek étvágya folyamatosan növekszik, 2018-ban a FIFA-val is kötöttek szponzorációról szóló szerződést. A gázóriás ezen felül szponzorálja még a szerb FK Crvena Zvezda focicsapatot, az orosz Avangard Omszk jégkorong-együttest és a Team Katusha professzionális országúti kerékpárcsapatot. Visszatérve az első fecskére, a Gazprom számára a Schalke nem csak egy klub volt, amelynek nagy szurkolói bázisa és jelentős hagyománya van, hanem a földrajzi elhelyezkedése révén is értékes befektetésnek tekintették. Ugyanis a Gazprom által üzemeltetett Északi Áramlat földgázvezeték európai csomópontja Gelsenkirchen városához közel a német ipar, vagyis Ruhr-vidék szívében fekszik.
A Schalke-Gazprom üzlet megkötésének hátterében Szergej Furszenkót, egy újdonsült oligarchát, nem mellesleg a Zenit akkori elnökét, kell keresni. Talán nem meglepő, de Furszenko nem szimplán egy klubtulajdonos, hanem a Gazprom leányvállalatának, a Lentranszgaz vezetője, valamint a testvére Andrej Furszenkónak, Putyin elnök barátjának. A kör be is zárul. A Gazprom a Schalke közötti mezszponzori kontraktusért a sajtóinformációk szerint 6 évre potom 100 millió eurót fizetett a gelsenkirchenieknek, amit azóta még nagyobb volumenű szerződéssel újabb 6 évre megújítottak.
Zárszó
Oroszországban a sportfinanszírozás terén nem találtak ki semmi újat. Egyszerűen a szovjet hagyományokat vegyítve a kapitalizmus lehetőségeivel egy prosperáló sporttámogatási rendszert alakítottak ki, amiben minden szereplő kiveszi a hasznát. Az orosz bajnokság első osztálya a Premjer Liga a globalizált futballpiac aktív részese, így temérdek pénzt mozgat meg. A befektetők a presztízsük és politikai tőkéjük növelése mellett legalizálhatják a kétes eredetű vagyonukat. A putyini nemzetállam pedig egyik támaszát látja a futballban.
Felhasznált irodalom:
https://www.leparisien.fr/sports/football/euro-2021-l-uefa-etudie-des-solutions-de-repli-pour-maintenir-la-competition-02-11-2020-8406212.php
https://www.dw.com/en/gazprom-to-pump-millions-into-schalke/a-2199406
https://moszkvater.com/letartoztattak-a-monaco-orosz-tulajdonosat/
A játék hatalma: FUTBALL-PÉNZ-POLITIKA. Szerk: Mitrovits Miklós – Krausz Tamás. L’Harmattan. Budapest. 2008. 119-120.o
link: http://real.mtak.hu/19168/1/Krausz_Mitrovits_A_jatek_hatalma_u_134318.477632.pdf
Ackermann Sándor Putyin játéka - Oroszország és a futball - Helikon kiadó (2018)
