A birodalmak – öltsenek bármilyen formát – általában békét hoznak a világra, vagy legalábbis a környező régióra. Mind ismerjük a következő terminusokat: Pax Americana, Pax Britannica, Pax Ottomana, vagy a talán legismertebb a Pax Romana. A pax latin szó jelentése lényegében békét jelent, de azon túlmutat. A Cambridge szótára szerint a pax kifejezetten a hosszantartó békés időszakokra vonatkozik, amely akár az egész világra is kiterjedhet, de legalább regionálisan érvényesnek kell lennie. Ezt a béke általában egy nagy entitáshoz köthető, amelyek általában országok vagy birodalmak formájában ismerhetők fel. Az időszakok a nevüket a hozzájuk tartozó legerősebb, legbefolyásosabb entitásról kapják. A Pax Romana esetében a névadó a Római Birodalom volt.
Érdemes leszögezni, hogy a „béke” nem feltétlenül a konfliktusok megszűnését jelenti. Akármelyik időszakot vizsgáljuk, találni fogunk oda nem illő eseményeket. A rómaiak békés korszakában is rendszeres volt a kívülálló törzsekkel az összetűzés. Az amerikaiak idejében is előfordultak olyan események, mint az iraki vagy az afganisztáni háború. Ugyanakkor a világ nagy részére csak korlátozottan gyakoroltak hatást. Ez természetesen egy leegyszerűsített kijelentés, mert a világban minden összefügg, de például a második világháborúhoz képest az iraki háború relatíve kevés embert érintett, illetve az iraki háború nem járt a világrend átrendeződésével. Mint a legtöbb absztrakt elképzelés a geopolitikában, a különböző békés időszakok meghatározása is megkérdőjelezhető, de általában jól elkülöníthetőek ezek a korszakok. Mondhatnánk, hogy nem is a konfliktusok hiánya a lényeg, hanem a vetélytársaké, de ez sem igaz. A Pax Americana alatt végig jelen volt a Szovjetunió, majd Oroszország, és csak most Kína színre lépésével kezdték meg a Pax Americana végének beharangozását. Emellett a különböző békés időszakok egymás mellett is tudnak létezni, ahogy a Pax Americana és a Pax Sovietica, majd a Pax Russica. Ez abból adódik, hogy a két „békehozó” entitás a világ két részét tartották kordában.
Itt válik igazán nehézzé a fogalom gyakorlati értelmezése. Mind a Szovjetunió, mind Oroszország – ez mondjuk nem csak ezekre az országokra igaz – rendszeresen beleavatkoztak az érdekszférájukba tartozó országok belügyeibe, többször katonailag is. Azonban, hiába a rengeteg katonai fellépés mégis békés időszakként tekintünk akár csak az elmúlt húsz évre is. Ha belegondolunk, hogy hány katonai akció történt csak a 2000-es években, jogosan tehetjük fel a kérdést: Valójában mennyire is volt békés ez az időszak? Ugyanakkor egy valami szinte mindig igaz volt, a nagyhatalmak minden konfliktusban részt vettek. Bármilyen Pax időszakról legyen is szó nem érdemes azt nézni, hogy a rendfenntartó birodalom milyen konfliktusokban vett részt. Nem az a lényeg, hogy milyen konfliktusok történtek meg, hanem melyek azok, amelyek nem. Tehát nem arra érdemes fektetni a hangsúlyt, hogy a békés időszak sem volt valójában békés, hanem inkább arra, hogy sokkal rosszabb is lehetett volna.
A nagyhatalmak „békefenntartó” missziói általában nem a végső béke megteremtésére irányulnak. Gondolhatunk egy utcai verekedés példájára, ahol a két harcoló fél közé egy harmadik áll, és megpróbálja eltolni egymástól a két felet meggátolva ezzel az összecsapást. Ezzel a feszültség nem szűnik meg, a felpaprikázott felek általában idegesen hagyják el a helyszínt, vagy fittyet hányva a harmadik félre, csak azért is összecsapnak. A geopolitikában egy különbség van: nincs lehetőség elhagyni a helyszínt. Országok viszonylag ritkán vándorolnak, így a „mindenki inkább menjen haza” mentalitás ebben az esetben nem kifejezetten működőképes. A megoldás, hogy a nagyhatalmak békefenntartókat állomásoztatnak ott, ahol gond van. Természetesen nem szabad kihagyni, hogy itt sem feltétlenül a jó szándék vezérli a békefenntartót, nyilván a sajátos érdekek is közrejátszanak. Ez azért lényeges, mert ezek a „befagyott” konfliktusok remek lehetőséget biztosítanak a befolyás növelésére. Ennek a stratégiának az alapját az „Oszd meg és uralkodj!” elvben érdemes keresni. Viszont ezzel együtt is rengeteg regionális feszültséget lehetett ideiglenesen csillapítani azzal, hogy egy nagyhatalom beavatkozik harmadik félként egy turbulens ország(ok) belügyeibe. Ameddig a békefenntartók ott vannak, addig a háború esélye csekély, hiszen senki sem akarja kivívni az erős állam haragját. Vagy legalábbis addig nem lesz harc, ameddig a két harcolni akaró fél elhiszi, hogy a békefenntartók mögött valós erő rejlik és nem csak látszat az egész.
Amint ez az illúzió szertefoszlik, a parázs újra fellángol, és a harcnak már semmi sem lehet akadálya. Oroszország harcmezőn szenvedett vereségei hatással lesznek az összes befolyása alá tartozó területre. Moszkva elvágta magát a nyugattól, de remélte, hogy majd a kelet kárpótolni tudja a veszteségeit. Azonban nem úgy tűnik, hogy Oroszország bármelyik szomszédja kifejezett együttműködésre törekszik. Oroszországnak nem egy vetélytársa akad, és kínai barátság ide vagy oda, Kína távolságtartó magatartása nem éppen egy Moszkva–Peking tengely kialakulására utal. Oroszországnak és Kínának ütköző érdekei vannak, és ez nem biztosít megfelelően stabil alapot arra, hogy erre egy szövetségi rendszert lehessen építeni. Nem valószínű, hogy Kína megpróbálná az uralma alá hajtani Oroszországot, de szinte biztosan a háttérbe próbálja majd szorítani. Ez legfőképpen a Közép-Ázsiában való gazdasági terjeszkedésben érhető tetten.
Azonban meglepő lenne, ha ez nyílt konfrontációhoz vezetne. A Pax Russica vége csak közvetetten szól a nagyhatalmakról. Elsősorban a számtalan kisebb, orosz haderőtől tartó nemzet jövője a kérdéses. Ezek azok az államok, amelyek ideiglenesen félretették az ellenérzéseiket, és a demarkációs vonal két oldalán állva néznek farkasszemet egymással. Nem elég, hogy Oroszország határvidékein több olyan nemzet van, amelyek eddig csak Moszkva vélt ereje miatt nem keveredtek konfrontációba, de rengeteg elfeledett konfliktus is megelevenedhet az ország területén belül is. Itt azonban kiemelendő, hogy a határvidékek sokkal nagyobb veszélyben vannak.
Sehol sem látszik jobban a status quo felbomlása, mint Nagorno-Karabakh-ban. Azerbajdzsán és Örményország között a konfliktus évtizedekre nyúlik vissza, azonban a két ország háborúja egyben Törökország és Oroszország kvázi proxyháborújává is vált. Nem egyszer fordult elő, hogy az államok határának mentén, vagy Nagorno-Karabakh tartományában és annak közelében összecsapások történtek. 2020-ban már az azeriek egy hat hetes offenzívában jelentős területeket szereztek, és az örmények feladták az összes birtokolt területüket Nagorno-Karabakh körül. Az egyetlen út, amely összeköti a tartományt Örményországgal az a Laçın folyosó. Ezt december óta azeri környezetvédelmi aktivisták vontak blokád alá, ezzel megszüntetve az átjárást a tartomány és Örményország között. Tekintve, hogy az orosz békefenntartók voltak felelősek az átjárás biztosításáért, így már körvonalazódni látszik a probléma. Az orosz-ukrán háború egyrészt rengeteg katonát vont el a régióból, másrészt az azeriek rájöttek, hogy az oroszok nem annyira veszélyesek, mint amennyire eddig hitték. Most, hogy a Kremlin figyelme máshova irányul, az azeriek előtt lényegében megszűntek az akadályok – legalábbis, amíg nem vívják ki a nemzetközi közösség haragját. A Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete, Moszkvával az élen, nem reagált Örményország segélykiáltásaira. Ez nem csak azt jelenti, hogy Örményország magára maradt a harcokban, de azt is, hogy a KBSZSZ tagállamainak száma lehetséges, hogy csökkenni fog – habár, erről még nem született konkrét döntés.
Nagorno-Karabakh csak ízelítő abból, ami az egész régióra várhat. Kirgizisztán és Tádzsikisztán határán szintén összecsapások történtek az orosz-ukrán háború kitörését követően. Ez sem új keletű probléma, hiszen a Ferganai-medence határvonalai szándékosan rosszul lettek meghúzva még a szovjet időkben, hogy a regionális stabilitás mértéke ezzel is csökkenjen. A három ország között – Üzbegisztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán – folyamatos konfliktusforrás a terület felügyeletének kérdése. Ezenfelül Oroszország területén belül is számtalan szeparatista mozgalom van, akik megpróbálhatják megragadni az alkalmat, hogy elnyerjék függetlenségüket. Hogy ezekből lesz-e bármi azt nehéz megítélni, de semmi sem elképzelhetetlen. Főleg azokat régiókat fenyegeti újabb háború, ahol a békefenntartását az oroszok vállalták magukra, mint például Abházia vagy Dél-Oszétia Grúzia területén belül, vagy ugye Nagorno-Karabakh. A helyzet még aggasztóbb, ha figyelembe vesszük, hogy Oroszország népességének csak 77%-a vallja magát orosznak, ami további gondokat okozhat, ha a Kremlin hatalma meginogni látszik.
Oroszország szétesése egyelőre elég valószínűtlen szcenárió lenne, de az biztosan látszik, hogy a környező államok befagyott konfliktusai elkezdtek felolvadni. Az elkövetkező idők kérdése, hogy milyen módon rendeződnek majd át a hatalmi viszonyok az orosz periférián.
Vajon Oroszország meg tudja tartani a domináns szerepét, vagy más erők kerülhetnek fölénybe? Itt rengeteg minden függ az orosz gazdaság alakulásától, hogy a Kremlin fenn tudja-e tartani a külföldi jelenlétét vagy sem. Illetve, annak is jelentősége lesz, hogy a különböző országon belüli szeparatista mozgalmak milyen intenzitással kezdenek működni, ha egyáltalán csinálnak majd bármit. Nyilván, ha a belső gondok adódnak, azok prioritást élveznek a külföldi akciókkal szemben.
Azonban, az orosz hatalom meggyengülése nem feltétlenül vezet majd konfliktusokhoz. Közép-Ázsiában például a háború hatására megnőtt az együttműködésre való hajlandóság a határ menti összecsapások ellenére is. Természetesen a végkimenetelt még nem tudhatjuk, ugyanakkor ez az eset is megmutatja, hogy nem csak a háborúval lehet megoldani problémákat. Előfordulhat, hogy több ország vezetése realizálja a háborúval járó veszteségeket, és inkább 21. századi, békés megoldásokat választanak. Így a cikk végén tehetünk egy megállapítást, hogy a pax-időszakok nem feltétlenül a békére utalnak, sokkal inkább egy adott ország domináns szerepére. Oroszország meggyengülése nem a totális összeomlást jelenti az orosz befolyási szférán belül, sokkal inkább a status quo megingását, amely átrendezni a geopolitikai viszonyokat.
Ha Oroszország meg akarja őrizni a befolyását, akkor kénytelen lesz új stratégiát választani. Látható, hogy a háború hatalmas veszteségekkel jár, a hatás pedig bőven túlmutat a harcmezei veszteségeken. A legnagyobb gond, hogy ilyen mértékű váltáshoz, leginkább egy új vezetőre, új kormányra lenne szükség. Paradox módon, Moszkva akkor tudná a legjobban megőrizni vezető szerepét, ha a jelenlegi vezetés leváltásra kerülne, mégpedig azért, mert így lehetne az leggyorsabban irányt váltani és menteni a menthetőt. Az orosz periféria országai leginkább Putyin expanzionista politikájától tartanak. Ha ez megváltozna, akkor lenne lehetőség a megromlott kapcsolatok helyrehozására. Azonban ehhez arra van szükség, hogy Oroszország ne a félelemre és a hadseregére alapozza a külpolitikai stratégiáját, és inkább megpróbálna egy kecsegtető partnerré válni. Ha ez sikerülne, akkor Moszkvának nem kellene foggal-körömmel védenie az érdekeit, mert a különböző országok önmaguktól vágyhatnának az együttműködésre. Ez a stratégia Kína esetében tökéletesen látszik, mert hiába nem értenek egyet egyes országok Peking döntéseivel, ettől még remek gazdasági lehetőségek rejlenek az együttműködésben.
Összességében, nem biztos az összeomlás sem Oroszország, sem pedig a periféria esetében. Viszont az biztos, hogy turbulens időknek nézünk elébe, és az elkövetkező pár évben kiújulnak majd az eddig elnyomott nézeteltérések, amelyek szinte biztosan át fogják rendezni a viszonyrendszereket.
