Amikor Kínáról hallunk rendszerint annak külpolitikai tevékenységét szokták részletezni, ami egyáltalán nem meglepő főleg, hogy az elmúlt hónapokban jóval aktívabb szerepet vállaltak a Világban, ami a határkonfliktusait illeti. A koronavírus árnyékában, amíg a nagy és középhatalmak a vírus által előidézett egészségügyi és gazdasági káoszt próbálták orvosolni saját országukban, addig Kína mozgósította erőit és egy lépéssel tovább ment a vitatott területek kérdésében. Értendő ezalatt többek között az a törvénycsomag, „Hong Kong security law”, amit a KKP (Kínai Kommunista Párt) Hong Kong autonómiájának és az ezt támogatók végleges eltiprásának az érdekében hozott meg. Nem is említve az elmúlt hónapokban többször előfordult katonai erődemonstrációkat és az éles váltást a KKP kommunikációjában, ami Taiwant illeti. Példának okáért fontos még megemlíteni Kína erőszakos mivoltját Vietnám és Indonézia esetében, ahol megsértették a két ország exkluzív gazdasági övezetét, és Vietnám esetében egy halászhajót is elsüllyesztettek. Az Indiával vívott, de egyáltalán le nem zárt, határvillongásokról nem is beszélve, aminek eddig közel 20 halálos áldozata van. A cikk azonban Kína belpolitikájának egy meglehetősen torz szegmenséről ír. Ezek pedig azok az atrocitások, amelyek Kína legnyugatibb és legnagyobb tartományában, Hszincsian-Ujgur Autonóm Területén történnek nap mint nap az ott élő kisebbséggel.
A gyökerek
Hszincsiang a 18. századtól kezdve van Kína fennhatósága alatt, és bár egy önálló Kelet Türkisztáni államot létrehoztak 1949-ben, még az év végére a Kommunista Kína fennhatósága alá került. Az 1990-es évekre, a Szovjetunió felbomlásával párhuzamosan, megszaporodtak az autonómiát hirdető hangok, amiket Peking gyorsan letört, így az ezt követő frusztrációból születtek meg azon militáns csoportok, amik a mai napig küzdenek – ezek a Kelet Türkisztáni Iszlám Mozgalom és a Türkisztáni Iszlám Párt. Az 1995-ös szeparatista tüntetések következménye az lett, hogy a Hszincsiang-i konfliktust a párt a Kínát érő legveszélyesebb fenyegetésnek minősítette, ezzel egyértelművé téve, hogy le kell verni minden áron. A régióban bevezetett antiszeparatista és antiterrorista törekvések permanensé váltak, majd később már az „illegális vallási aktivitásért” is büntetés járt. Ezt csak tetézték azok a fejlesztési projektek, amik a régió nagyvárosaiba csábították a han kínaiakat, akik a párt segítségével megkapták a legjobb állásokat és lehetőségeket, ezzel is növelve a feszültséget az Ujgurok és a han kínaiak között. Ennek lett az eredménye a 2009-es etnikai lázongás Urumcsiban amelyben 200 ember veszítette az életét, legtöbbjük han kínai. A kedélyek azóta sem csillapodtak, autóba rejtett bombák és késes tömegtámadások megannyi példáját hozta el az elmúlt évtized, ami csak további megszorító intézkedéseket eredményezett Pekingtől. Megkezdődött a régió nagyvárosainak, majd kisebb falvainak a bekamerázása, csak Urumcsiba 2016-tal bezárólag több, mint 160 000 kamerát szereltek fel. Többeket behívtak a helyi rendőrségre, hogy beszkenneljék az arcukat, majd vérmintát is kértek tőlük. A valódi változás 2016-ban érkezett el a régióba, az új tartomány vezető Chen Quanguo kinevezésével, aki háborút hirdetett a három főbűn ellen - ezek a terrorizmus, extrémizmus és a szeparatizmus. Ebben a szellemben kezdtek el létrehozni rendőrőrsöket, ahová összesen 200 000 új kadétot osztottak ki, van ahol csupán 500 méterenként. Ezek lényege, hogy ne keltsenek nagyobb feltűnést és elnyerjék a helyiek tetszését, így ingyen újságot, teát, pártkönyveket és akár esernyőket is lehet igényelni. A következő lépés az átnevelő táborok voltak, amelyeknek a kiépítése ugyanúgy felgyorsult az új vezető színrelépése után.
Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa 2018-ban bejelentette, hogy hiteles források alapján megközelítőleg egymillió Ujgur kisebbséghez tartozót tartanak fogva a régióban, szétszórva különböző internáló táborokban.
Nem is beszélve arról, hogy egyre több forrás szerint a párt az ujgur nők kötelező jellegű sterilizálásán fáradozik, ezzel is növelve a han kínaiak arányát a régióban. Többükön már el is végezték a beavatkozást, amíg az átnevelő táborokban voltak.
Stratégiai jelentőség
A New York Times által közzétett dokumentumok alapján egy roppant szisztematikus és bürokratikus rendszerről beszélhetünk. A helyi tisztségviselőknek előre megírt narratívákat osztott ki a párt, amennyiben a hazatérő diákok az eltűnk családtagjaikról érdeklődnének. A válaszokban egy iskola szerepel, ami a szülők érdekében lett felhúzva és azért vannak ott, hogy nekik jó legyen. Az előre megírt válaszok a túlzott kérdezősködésre is kitérnek, ekkor a helyi tisztségviselőknek emlékeztetniük kell az adott személyt, hogy mindenkinek jobb, ha nem firtatják az ügyet, és az iskolai maradás akár hosszabb is lehet a tervezetnél.
Mindennek fényében azonban a genocídium önmagában bőven nem elegendő megnevezése a régióban történteknek. Elvégre a párt célja nem az Ujgurok kiirtása, hanem a párt teljes autoritásának a fenntartása és egy homogenizált, a párthoz hű társadalom kialakítása.
Ebben a narratívába azonban nem fér bele egy vallásos kisebbség sem, főleg ha azok még az autonómiájukról is álmodoznak. Ezt támasztja alá Hszincsiangban a muszlim épületeknek, temetőknek és szent helyeknek a lerombolása és a túlzottan vallásos emberek edukációs táborba küldése is. A párt 2019 márciusában felhívta már a figyelmet arra az ötéves tervükre, aminek célja az iszlám olyan irányba történő terelése, amellyel kompatibilisebb lesz a szocializmussal. Mindent egybevetve nem csak az emberi jogok porba tiprásáról, etnikai tisztogatásról, hanem kulturális genocídiumról is beszélhetünk.
Hol marad a következmény?
Az emberi jogok védelmére létrejött nemzetközi intézmények és szervezetek nem egyszer mondtak már csődöt, amikor valódi lépéseket kellett volna tenniük egy adott humanitárius katasztrófa megakadályozása érdekében. Sajnálatos módon ez Kína esetében is igaz. Annak ellenére, hogy az ország eddig nyolc emberjogi egyezményt ratifikált, amikor felmerül a kérdés, hogy mennyire is tartja be azokat, egyszerűen csak „belügynek” titulálja az egészet. Ami a Nemzetközi Büntetőbíróságot és az ENSZ-et illeti, a helyzet a következő: bár Kína nincsen a Nemzetközi Büntetőbíróság fennhatósága alatt, mert nem egyezett bele, az ENSZ Biztonsági Tanácsa mégis elindíthatná a szükséges lépéseket a tárgyalás előkészítéséhez. Azonban ez nem most fog megtörténni, tekintve, hogy az öt állandó tagja között szerepel a Kínai Népköztársaság is, amelynek - mint a többi állandó tagnak is - vétójoga van.
Ezek után a kérdés adott: miért ratifikálta egyáltalán azt a nyolc emberjogi egyezményt Kína, ha be sem akarja tartani? A válasz pedig egyszerű: ezen egyezmények nagy részét Teng Hsziao-ping uralkodása alatt írták alá, a maradékot pedig a 2000-es években, ahol a tengi „Várd ki a sorodat, ne tűnj ki, és sohase törj az élre” még egészen Xi Jinping 2012-es hatalomra kerüléséig a Kínai külpolitika alapját jelentette. Megfelelni a Nyugat demokráciát illető elvárásainak, elfogadni az USA primátus helyzetét és eközben erősödni, mind gazdaságilag és katonailag.
Bár valódi és eredményes intézkedések nem történtek, azért azt sem mondhatjuk, hogy teljesen szó nélkül hagyják mindezt a nemzetközi porond résztvevői. Most Júliusban a BBC One egyik főműsoridős adásában kérdezték a kínai nagykövetet, Liu Xiaomingot az Ujgurokat ért atrocitásokról, amit le is tagadott és egyedi eseteknek nevezte őket. Nem sokkal rá az angol külügyminiszter, Dominic Raab megvádolta Kínát az emberi jogok nagymértékű és hallatlan megsértésével, majd a szankciók fontosságára is kitért. A legjelentősebb, és egyben legfrissebb lépés a német külügyminiszer, Heiko Maas részéről a kínai külügyminiszer, Wang Yin európai turnéja végén tett kritikái, amiben felszólította a Hong Kong-ot érintő biztonsági törvény visszavonására, és arra, hogy engedjenek be ENSZ-küldötteket Hszincsiangba.
Ami viszont valóban megdöbbentő, az a muszlim országok, és leginkább Törökország hozzáállása a helyzethez. Elvégre Törökország nem csak vallási, de etnikai szálakkal is kötődik ahhoz a 12 millió Ujgurhoz, akik Kínában élnek, és mindennek ellenére Erdogan, aki a világ muszlimjainak nagy megmentőjének a képében szeret tetszelegni, mégsem csinál semmit.
Sőt, ha teheti, minden hazai kezdeményezést elsöpör, csak hogy biztosítsa a kínai pénzek gondatlan áramlását az országba az Egy Övezet Egy Út projekt keretében.
Ami biztos, hogy egy országnak sincsen elég ereje, de leginkább akarata ahhoz, hogy politikai és gazdasági szankciókkal rákényszerítsen bármit is Kínára, főleg ha a belügyeiről van szó. A Nyugatnak fel kell eszmélnie abból a rózsaszín ködből, amit a kínai gazdaság okoz, és végre reálisan, fekete-fehéren kell, hogy lássa az országot. Itt már nem csak az emberi jogok megsértéséről van szó, hanem egyre komolyabb katonai kérdésekről is, amiket meg kell előzni és nem megvárni, amíg Kína teszi meg az első nagy lépést.
