Idén van a hetvenötödik évfordulója annak, hogy Oroszország belépett a nukleáris hatalmak sorába. A második világháborúban legnagyobb emberi és gazdasági veszteséget elszenvedett állam a Szovjetunió volt, mely ennek ellenére képes volt 1949-ben felrobbantani a saját atombombáját. Közel négy év alatt utolérte az Egyesült Államokat így sikerült megtörnie az atomfegyverek birtoklásában létező monopóliumát. Mikor arra keressük a választ, hogy hogyan is volt képes erre az ember feletti teljesítményre közvetlenül a háború után, figyelembe kell vennünk a társadalmi berendezkedését. Az egyeduralkodó állampárt által irányított bürokrácia révén sikerült elérnie ezt az eredményt annak ellenére, hogy az ország romokban hevert. Így képesek voltak a szűkösen rendelkezésre álló erőforrásokat (anyagi, emberi) egy irányba felhasználni, ami révén elérték azt, hogy sikeresen vegyék fel a versenyt az Egyesült Államokkal. Nem mehetünk el természetesen amellett, hogy az erőfeszítéseket a háttérből támogatta egy olyan ideológia, ami áthatotta a társadalmat mely a folyamatos nélkülözés ellenére is képes volt egyesíteni akár a nukleáris kutatásban dolgozó embereket. A kísérletekben és kutatásokban résztvevők elhivatottsága, önfeláldozása alátámasztja az orosz emberekről a nyugati világban kialakult képet.
Az alábbiakban kísérletet teszek arra, hogy röviden összefoglaljam és bemutassam azt, hogy a Szovjetunió miképpen jutott el az első atombombájának felrobbantásáig. Különböző titkos városokat, bázisokat, tesztkörzeteket hoztak létre, az Egyesült Államokkal megegyezően. Természetesen ezeken a kísérleti helyszíneken történtek balesetek, melyekről a nyilvánosság nem kapott tájékoztatás, sok esetben mind a mai napig titok övezi ezeket. Az amerikai hírszerző szervek úgy számoltak 1945-ben, hogy a Szovjetuniónak megközelítőleg 10 évre van szüksége ahhoz, hogy elkészítse a saját atombombáját, ezzel szemben 1949. augusztus 29-én sikeresen végrehajtották az első robbantást. Felvetődik a kérdés, hogy sikerült a szovjeteknek ilyen gyorsan beérniük az Egyesült Államokat. Két úton jutottak el idáig az egyik a tudósok által kivitelezett fejlesztések a másik pedig az NKVD által gyűjtött információk voltak. Ezek szintézise mentén haladok a következőkben, hogy bemutassam az atombomba kifejlesztésének a történetét.
A szovjet nukleáris kutatás kezdete még a cári időkre vezethető vissza, majd a forradalom után jelentős fizikai intézetek alakultak szerte az országban. Az 1920-as és ’30-as években több orosz tudósnak volt lehetősége nyugati kutatóintézetekben és egyetemeken megfordulnia, ami által kijelenthetjük, hogy a szovjet-orosz tudósok részesei voltak a nemzetközi tudományos élet ezen szegmensének. A leningrádi Fizikai-Műszaki Intézet (LFTI) keretei között létrehoztak egy atommag kutató szervezetet, amelynek a neve később Nukleáris Fizikai Tanszék lett, vezetőjévé pedig Vasziljevics Kurcsatovot (1903-1960) tették, akit a szovjet atombomba atyjának neveznek. Miután a Tudományos Akadémiát és a Fizikai-Matematikai Intézetet Leningrádból átköltöztették Moszkvába, egy sor sikeres kutatási tervet hajtottak végre. Ennek ellenére az 1938-as nagy tisztogatás a tudomány területét sem kerülte el. Igaz az, hogy a tudósok nagy része rövid időn belül visszatérhetett korábbi munkájához, de a háború kitörése végett vetett a kibontakozó kutatásaiknak.
A háború miatt a nukleáris szakterületen dolgozó tudósokat először kitelepítették keletre, majd a háborús erőfeszítések szolgálatába állították őket, ennek révén szinte teljesen megszűnt a kutatás az atombomba irányába. A változás akkor állt be, mikor a Lavrentyij Pavlovics Berija (1899-1953) által vezetett NKVD nyugati, illetve elfogott német információk birtokába jutott, bár Sztálint ekkor még nem érdekelte az atombomba előállítása. Majd 1943. február 11-én az Állami Honvédelmi Bizottság megadta az engedélyezte az atombomba kutatás megindítását. A projekt élére Kurcsatovot (1943. március 10-én) tették, a bomba program felelőse pedig a Bizottság elnökhelyettese Vjacseszlav Mihalovics Molotov (1890-1986) lett. A sztálingrádi ütközet befejezése után Kurcsatovnak (1943 március 7-e környékén) megmutatták azokat a hírszerzési jelentéseket, melyekkel akkor rendelkezett az NKVD.
A szovjet hírszerzésnek közel kétezer különböző jelentése gyűlt össze a német és az amerikai atomkísérletekről. Információkkal rendelkeztek arról, hogy mind az angoloknak és az amerikaiaknak milyen jellegű problémái vannak az uránium, illetve a bomba előállításával kapcsolatban. Ezt kiterjedt besúgói hálózatuknak köszönhették, melyek közül három személy által küldött információk voltak a legfontosabbak. Klaus Fuchs (1911-1988) német kommunista fizikus volt az egyikük, aki Angliába menekült 1933-ban a náci megszállás elől, 1942-től az angol atombombán, majd 1943-től a Manhattan-terven dolgozott Los Alamosban. John Cairncross aki Lord Hankey titkáraként dolgozott a Brit Háborús Kabinetben. A harmadik legfontosabb információ forrás Bruno Pontecorvo olasz emigráns volt, aki híres Enrico Fermi (1901-1954) mellett dolgozott így első kézből tudott információt küldeni, az amerikaiak 1942-ben munkába állított reaktoráról.
Ezek mellett a háború közben 1942 februárjában Tagarong városa mellett megölt német őrnagy jegyzettömbje jelentős információkat nyújtott a nácik atombomba fejlesztési terveiről. Ezekből az információkból Kurcsatov készített egy 14 oldalas feljegyzést, amelyben kijelentette: „Az anyagok csodálatosak. Pontosan azt teszik hozzá, ami eddig hiányzik… ez óriási, felbecsülhetetlen fontosságú hazánk és a tudomány számára.”
Nem sokkal ezután beválasztották a Tudományos Akadémia rendes tagjai közé, annak ellenére, hogy nem volt korábban levelező tagja. Ezután több irányba indították meg a kutatásokat, de természetesen mellette továbbra is számítottak a hírszerzési információkra. Ekkor fogadta meg Kurcsatov, hogy addig nem vágatja le a szakállát, amíg nem végeznek a munkával.
Az atombombához szükséges plutónium előállításához, három lehetséges reaktortípusból választhattak: nehézvizes (Abram Alikhanov 1904-1970), gázhűtésű grafitmoderált (Isaak Kikoin 1908-1984) és vízhűtéses grafitmoderált. Kurcsatov személyesen kezdte el a grafitmoderátoros atommáglyát vizsgálni. Érdekességképpen a Csernobiliban felrobbant reaktor is grafitmoderált RBMK típusú volt. A tudósok, a megfelelő mennyiségű urán nélkül viszont nem sokra mentek, mivel a bomba készítéséhez 200 tonna tiszta fém uránra volt szükség, így sürgőssé vált ezen ritka nemesfém megszerzése. Az Egyesült Államok tisztában volt az anyag fontosságával, ezért rátették a kezüket az ismert lelőhelyekre Belga-Kongóban, Kanadában és Dél-Afrikában. A szovjeteknek ekkor még nem volt lehetőségük saját országuk területén kitermelni ezt az uránércet, így csak azokból az államokból tudtak szerezni, ahonnan korábban a németek is. Ahogy fokozatosan felszabadították Bulgáriát, Csehszlovákiát és Kelet-Németországot (Szászország) az itt lefoglalt bányákban elkezdték a kitermelést. A nyugati szövetségesek „Alsos” csapatának mintájára létrehozták a szovjetek a sajátjukat is, hogy minél több urániumot zsákmányoljanak az elfoglalt német területekről. A kutató csapatot az NKVD egyik tisztje Avram Pavlovics Zavenyagin (1901-1956) vezérezredes vezette több németül beszélő tudóssal együtt. Az amerikaiak megelőzték a kutatócsoportot így csak 100 tonna uránium oxidot és 12 tonna dúsított urániumot tudtak zsákmányolni. Az uránium mellett sikerült pár német tudóst is Moszkvába vinni: Manfred von Adrenne (1907-1977), Nikolaus Reihl (1901-1990) a Nobel-díjas Gustav Ludwig Hertz (1887-1975) és Max Steenbeck (1904-1981). Reihl az „Electrostal” gyárat 1945 folyamán elkezdte átépíteni egy uránium dúsító üzemmé, mely a „713-as épület” fedőnevet kapta így létrejött az első „atom GULAG sziget”.
A hazai termelés felfuttatását az 1944-es év végén indították be azáltal, hogy minden uránbányászati és feldolgozó üzemet Sztálin Berija kezébe adott. Ezáltal vált lehetségessé, hogy a kényszermunka- és fogolytáborok munkaerejét is felhasználják a kitermelésben. A munkaerő nagy része ekkor még német hadifoglyokból állt, számuk megközelítette az 50 ezret.
A potsdami konferencia (1945. július 17. – augusztus 2.) megnyitójának a napján hajtották végre az amerikaiak a Trinity-tesztet, mely az első atombomba robbantás volt a történelemben. 17-én délután Churchill-lel tudatták az amerikaiak, hogy „a babák rendben megszülettek”. Ezek után Trumannal folytatott megbeszélés, hogy miképpen közöljék Sztálinnal, illetve azt, hogy bevessék a Japán Császárság ellen. Napokkal később a konferencián Truman közölte Sztálinnal (július 25-én) a hírt, akit láthatólag nem izgatott fel az esemény, mivel hírszerzői információk miatt már július 20-21 környékén közölték vele. A bombák bevetése augusztus 6-án Hiroshima majd 9-én Nagaszaki ellen felgyorsították a szovjetek erőfeszítéseit.
A program akkor kapcsolt nagyobb fokozatba mikor 1945. augusztus 20-án Sztálin aláírta az Állami Honvédelmi Bizottság 9887-es számú határozatát, melyben létrehoztak egy különleges Bizottságot, melynek vezetője Berija lett. Ezáltal a GULAG és GUPVI rendszerben fogvatartott emberek milliói szinte kimeríthetetlen munkaerőt biztosítottak a nukleáris program számára. Az amerikai Leslie R Groves (1896-1970) tábornokhoz hasonlóan a szovjeteknek is meg volt a maguk fáradhatatlan szervező embere Boris Vannikov (1897-1962). Az amerikai terveket az atombomba bevetése után nyilvánosságra hozták, melyek eljutottak Berija kezébe, aki ez alapján a bomba lemásolása mellett döntött. A háború után a program központja Szarov városa lett, mely új, az Arzamas-16 nevet kapta és feladata hasonló volt Los Alamoshoz. Berija nem bízva tudósaiban, több csoportnak adta ki ugyanazt a feladatott, majd összehozta őket, hogy megvitassák a problémát, a végső ellenőrzést pedig a hírszerzési információk alapján végezte el. Az amerikai Hanfordnak és Oak Ridge-nek is létrehozták a megfelelő másait Majakban, ami a Cseljabinszki 40 nevet kapta (később: Cseljabinszki 65 lett a neve) ahol 1947-re 20376 rab dolgozott az építkezéseken, ez a szám 1948-ra 45 ezerre növekedett.
Kurcsatov Moszkvában a „kettes számú laboratóriumban” megépítette az első reaktort, hogy plutóniumot tudjanak előállítani a bombához. 1946. december 25-én (F-1 kísérleti reaktor) elsőként az európai kontinensen – amely mind a mai napig működik – üzembe helyezték 24 kW teljesítménnyel, az első grafitmoderált reaktor. Az újabb háborúra való készülés jegyében Sztálin utasításba adta a biztonságosabb üzemek építését, így jött létre a Krasznojarszk-26, melyet a föld alá építettek, illetve Tomszk-7, amely a második „atomváros” lett.
1948. június 8-an indították be az első ipari rektor, amely 100 megawatt teljesítményen üzemelt (június 22-re érte el ezt a teljesítményt). Több baleset is történt, üzemeltetése közben, melyek súlyos sugárzásnak tették ki az ott dolgozó embereket. Az egyik legsúlyosabb baleset 1949 januárjában történt és ennek elhárításában Kurcsatov és Zavenyagin személyesen vett részt. A rendellenesség forrása a reaktor konstrukciós hibájából eredt, ennek elhárítására két megoldás jöhetett szóba: egy biztonságos és egy életveszélyes. A biztonságos megoldást azért vetették el, mert nem tudták, hogy felhalmozódott-e elég plutónium a bombához, illetve nem volt elég urán egy új betöltéshez.
A vezetés utasítására a veszélyes megoldást választották, vagyis „kézzel” kiszedték a blokkokat és átnézték, melyeket lehet a másodlagos felhasználáshoz újra tölteni.
Harminckilenc nap alatt szedték ki a 39 ezer darab blokkot, melyben 150 tonna urántöltet volt, majd egyesével átnézték azokat. Kurcsatov személyesen irányította a műveletet, amely az életébe került, mivel nagy dózisban érte sugárzás. 1954-ben agyvérzést kapott, 1960-ban pedig szívembóliában meghalt. Zavenyagin is halálos mennyiségű sugárzást kapott, miközben felügyelte a foglyok hatórás műszakját a reaktornál, 1956-ban szívroham következtében elhunyt. Láthatjuk, hogy a szovjeteknél nem sokat számított az emberi élet akkor, ha eredményt kellett felmutatni, ezzel nem csak most, hanem a későbbiekben is szembesülhetünk a Csernobili katasztrófa idején.
Ahogy az amerikaiaknál, itt is kellett találni egy helyet, ahol felrobbanthatják az első bombát. A választás a Kazahsztánban található Szemipalatyinszki városától 160 km elterülő lakatlan vidékre esett. A kísérleti területet a katonaság felügyelete alatt természetesen a GULÁG foglyaival alakíttatták ki, elhelyeztek rajta harci járműveket, épületeket, vasúti hidakat, ipari létesítményeket, metró alagutat is építettek, illetve kitelepítettek 1500 állatot a területre. Ebben a kialakított térségben 456 robbantást hajtottak végre, 340 felszín alattit és 116 atmoszferikust. Az utolsó robbantásra 1989. október 19-én került sor.
Az atombomba előállítására a készületek 1949 elején tovább folytak, júliusban Kurcsatov engedélyezte a terveket, mely az amerikaiak Nagaszakira ledobott bombájának a másolata volt. A teszt időpontját augusztus 29-re tűzték ki, mely teszten Berija személyesen vett részt, felkészülve minden eshetőségre. Intézkedett, mind a jutalmakkal kapcsolatban, illetve arra az eshetőségre is felkészült, ha valami balul sülne el. A büntetések a fő tudósokra azonnali halálbüntetést szabott volna ki, a többi alacsonyabb rangú résztvevőre internálást valamely távoli táborba. A bomba az RDSZ-1 nevet viselte, amely sikeresen felrobbant így az építésében résztvevő tudósok fellélegezhettek, és megkapták kitüntetéseiket, illetve különböző természetben juttatásaikat (nyaralót, személygépkocsit, ingyenes utazási lehetőség).
Ez az első robbantás inkább, egy, a nyugati hatalmaknak szóló jelzés volt, hogy lássák azt, már a Szovjetunió is képes az atombomba előállítására. Az első fegyverként bevethető atombombák hadrendbe állítására csak 1953-ban került sor.
Az Egyesült Államok atomprogramjával szemben a szovjetek tevékenysége nem volt nyilvános, ezért az adatok jelentős része titkosszolgálati információkból áll. 1949 és 1990 között a szovjetek 715 kísérleti robbantást hajtottak végre. Ezek a következőképen oszlottak meg: 214 tesztet az atmoszférában hajtottak végre, 5-öt a víz alatt a többi 496 robbantást pedig a felszín alatt végezték el. A kísérletek közül 489-et Kazahsztánban, 221-et orosz területen és 5-öt pedig más tagköztársaságok területén hajtottak végre. Korábban már említett Szemipalatyinszki-21, melynek másik neve „Poligon” volt. Ennek központjául Kurcsatov várost jelölték ki. Három helyszínen hajtották végre a robbantásokat: a Degelen-hegységnél, Konyastannál és a Shagan-folyó vidékén. Ezt a területet párhuzamba állíthatjuk az amerikaiak Új-Mexikói, illetve Nevadai kialakított kísérleti telepeikkel. A Marshall-szigeteki Bikini-Attolnak is megvolt a maga szovjet megfelelője, melyet Novaya Zemlya-nak hívnak, ahol összesen 130 robbantást hajtottak végre, melyből 86-ra az atmoszférában került sor, kettőre a víz felszínén, háromra a víz alatt, a többi 39-re a pedig a felszín alatt. A kísérleti telep 1954 júliusában kezdte meg a működését és egészen a Részleges Atomcsend Egyezményig (1963.) ez volt a szovjetek legfontosabb kísérleti telepe. Itt robbantották fel a világ legnagyobb bombáját 1961. október 30-án, melynek közismert neve Cár volt. Ezzel közel 50 Megatonna erősségű pusztítást értek el.
Az amerikaiak Desert Rock hadműveletéhez hasonlóan a szovjetek is kíváncsiak voltak arra, hogy atomháborús helyzetben miképpen viselkednek a harci alakulatok. Erre a tesztre 1954. szeptember 14-én került sor az Urálban, Totskoye falu közelében. Egy 40 kt erejű bombát dobtak le, ami 350 méteren robbant fel, ezzel vette kezdetét a hadművelet. A szovjetek részéről Zsukov marsall volt jelen, de vele tartott még a kínai, lengyel és jugoszláv hadügyminiszter is a megfigyelőállásban, amely három mérföldnyire helyezkedett el a becsapódás helyszínétől. A hadgyakorlatban megközelítőleg 45 ezer katona vett részt, 600 harckocsi és mobilágyú, 500 egyéb fegyver, 600 páncélozott katonai szállító jármű, 320 repülőgép és 6000 traktor, illetve személygépkocsi. Azt a tényt, hogy a gyakorlat során atombombát fognak bevetni kezdetben eltitkolták mind a védők és a támadók csapata elől. A támadó csapat egységeit a gyakorlat előtt mégis tájékoztatták az éles bomba bevetéséről. A hadműveletet követően a szovjet hadvezetés sokáig titkolta, hogy éles atombombát vetett volna be a gyakorlat során. Ez utóbbi a tényre csak a Szovjetunió felbomlását követően derülhetett fény. A környéken – nem meglepően – az 1960-as és ’70-es években megnőtt a rákos megbetegedések száma.
A katonai program mellett a szovjeteknek volt egy békés nukleáris robbantási teszt sorozatuk is (röviden: PNE), amelyben 124 robbantást hajtottak végre 1965 és 1988 között. A nukleáris fegyverek polgári életben való felhasználásának széles spektrumát fedték le ezek a kísérletek. Többek között a bányászatban való felhasználás lehetőségét kutatták, de készítetek a segítségével például víztározót is. Az egyik legismertebb ilyen jellegű felhasználásra 1965. január 13-án került sor a Chagan-folyó egyik mellékágában, ahol egy víztározót alakítottak ki így, igaz a mai napig nem lehet a területet használni, mivel jelentős a sugárszennyezettség.
A két nukleáris nagyhatalom kevésbé figyeltek oda a természetben okozott károkra egészen az 1963-ban megkötött részleges atomcsend egyezményig. Az amerikai társadalom, demokratikus berendezkedése miatt, sokkal jobban tudta ellenőrizni a maga nukleáris programját a hidegháború alatt. Amikor nukleáris baleset történt, az állami döntéshozók nem tudták volna eltitkolni, sőt a Three Mile Islandnél történt baleset kapcsán kitört pánik, a média túlzó dramatizálása miatt alakult ki. A szovjetek ezzel szemben minden balesetről szóló információt visszatartottak, megmásítottak, így nem alakult ki párbeszéd, illetve információ csere az irányítok és a társadalom között.
A Szovjetunió felbomlása után derült ki, hogy a Szemipalatyinszki-21 és Novaya Zemlya terültén hatalmas sugárszennyezettséget mérnek, ezek közül az első helyszín ma már nem Oroszországhoz tartozik, hanem Kazahsztánhoz.
Ezen a területen nemzetközi összefogásban tisztítják meg a helyszínt a szennyezettségtől. Novaya Zemlya estében a hidegháború befejeztével véget értek a kísérletek és a területet átadták az enyészetnek, így nem tudhatjuk milyen mértékű a szennyezettség, amely által kialakulhatna egy esetleges ökológiai katasztrófa.
Irodalomjegyzék:
Mihail Heller – Alekszandr Nyekrics: A Szovjetunió története. Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Hargittai István: Eltemetett dicsőség. Avagy hogyan tették a szovjet tudósok szuperhatalommá a Szovjetuniót. Akadémiai kiadó, Budapest 2014.
Richard Rhodes: Az Atombomba története. Park Könyvkiadó, Budapest 2013.
Leslie R. Groves: Az atombomba születése. Rövidített kiadás. Kossuth könyvkiadó, Budapest 1966
Winston S. Churchill: A második világháború. 2. kötet. Európa könyvkiadó, Budapest 1989.
Oroszország titkai: Novaja Zemlja, a félelem szigete: https://www.youtube.com/watch?v=75mqCXoPUFU
Apor Attila: Csernobili ki mit tud? Szakdolgozat. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest 2019.
Krausz Tamás: A Szovjetunó története. Kossuth kiadó, Budapest 2008.
Király Márton: Atomtörténet 1945-55. II. rész. A szovjet atombombához vezető út. In Nukleon 7. (2014) 1. sz. 156.
Robert S. Norris – Thomas B. Cochran: Nuclear weapons tests and peacful nuclear explosions by the soviet union. August 29, 1949 to October 24, 1990. Washington DC 1996
75 years of Nuclear Industry. Ahead of Times: https://atom75.com/
